2012. augusztus 21., kedd

15.fejezet: Békekötés

És elérkezett az utolsó fejezet. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta. :)






Eljött az éjszaka, amikor is elterveztük, hogy együtt elmegyünk egy olyan helyre, ahol nem találnak ránk. Mása és Borisz voltak a kísérőink.
Kilopóztam Másával a parkba. Valerij és Borisz már vártak bennünket.

-          Észak felé indulunk. – szólt Valerij és megfogta a kezem.

Már épp elindultunk volna, amikor nyilkik vettek körül minket.

-          Hogy találtatok ránk? – kérdeztem rémülten.
-          Én találtam rátok. – szólt egy hang a hátam mögül, és tudtam, hogy Ilián az.

Megfordultam.

-          Irina és az ő farkas fiúja. – mondta gúnyosan.
-          Megöllek! – kiáltotta Valerij.
-          Neeee! – kiáltottam én, és a két férfi közé ugrottam.

A nyilkik ránk szegezték a dárdáikat.

-          Most velem jöttök, Igor elé viszlek titeket. Majd ő dönt a sorsotokról.

Gyalog indultunk el Igor kastélyához. Hajnalodott mire odaértünk.

-          Igyekezzetek. – utasított minket Ilián.

Igor már várt minket.

-          Lányom. Miért csinálod ezt? Ő egy vérfarkas, te pedig vámpír vagy.
-          Tudom, de…
-          Semmi de! – üvöltötte. – Idehívjuk az ő családját is, és majd közösen döntünk a sorsotokról. Addig elszállásollak benneteket. – vigyorgott.

Mását és engem a toronyszobába vitetett. Valerijt a tömlőcbe.
Boriszt pedig elküldte a Dolohov – családért.

Másnap reggel érkeztek. Katerina hangosan kiabált.

-          Hol van a fiam? Látni akarom!
-          Katerina Dolohov. – szólt nyájasan Igor.
-          Igor. – mondta Katerina dühösen. – Hol van Valerij?
-          Máris itt lesz. – szólt szelíden.

Felhozatta a fiút a börtönből.

-          Anyám. – szólt Valerij.
-          Fiam. – mondta Katerina, és átölelte a fiát.
-          Valerij. – szólt Andrej Dolohov, és hatalmas pofont adott neki.

Igor közben engem is odavitetett a terembe.

-          Kérem, hallgassanak meg. – könyörögtem a Dolohovoknak. – Szeretjük egymást Valerijjel. Hiába próbálnak meg szétválasztani, mi akkor is szeretjük egymást.
-          Apám. – fordultam Igorhoz. – Miért is vagyunk mi ellenségek? Válaszolj nekem. Hisz mindkét faj emberi vért fogyaszt. Miért harcolunk mégis egymással?
-          Ez már egy nagyon régi história. – szólt Igor.
-          És nincs rá mód, hogy lezárjuk ezt a harcot, és békében élhessünk egymás mellett? – kérdezte most Valerij.
-          Igaza van a fiamnak. – szólt most Andrej Dolohov. – Olyan régóta tart már ez a háború köztünk. Itt az ideje, hogy abbahagyjuk. Már belefáradtunk.
-          Hmm. Igen, ennek nem sok értelme van. Hisz emberből van bőven, és lesz is, nem kell attól félnünk, hogy elfogy a táplálékunk. – mondta Igor.
-          Akkor békét kötünk? – kérdezte Andrej.
-          Rendben. – szólt Igor és kezet fogtak.
-          És mi lesz a gyerekekkel? – kérdezte Katerina.
-          Irina. - fordult hozzám Igor. – Tényleg ez a fiú kell neked?
-          Igen apám, Ő kell.
-          És mi lesz velem? – hápogott Ilián.
-          Te úgyis csak a vagyonomra pályáztál. – hurrogta le Igor. – Ezennel semmissé teszem a házasságotokat. Térj vissza a kastélyodba, és szórakozz a szajháiddal.

Ilián szemlesütve távozott. Igor most ránk nézett.

-          Ha tényleg szeretitek egymást, akkor én nem állok az utatokba, csak az a kérésem, hogy Irina néha látogass meg.
-          Úgy lesz apám. – mondtam mosolyogva.
-          Köszönjük Igor, és köszönöm nektek. – mondta Valerij a szüleinek. – És örülök, hogy végre békességben élhetünk.

Kézen fogott, kisétált velem a kastélyból, és elindultunk az új, közös életünk felé…








2012. augusztus 18., szombat

14. fejezet: Viszontlátás


Alig bírtam elrejteni Ilián előtt az izgatottságomat, ezért inkább a nap nagyobb részét a szobámban töltöttem, és elképzeltem milyen lesz újra látni a szerelmemet. Ahogy átölel, ahogy megcsókol... Hozzábújok a forró testéhez… Nem tudtam tétlenül ülni, ezért előszedtem a festékeimet és az ecseteket, és elkezdtem festeni. Ez egy titkos hobbim volt, Ilián nem is tudott róla. A képeket általában meg is semmisítettem miután elkészültek.
Ma egy férfit és egy nőt festettem meg egy erdei tisztáson, amint boldogan szaladnak kéz a kézben. Ezek mi voltunk. Valerij és én. Szerelmesen néztünk egymásra, nem létezett a külvilág.
Kopogtak.

-          Gyere be. – szóltam ki, mert tudtam, hogy Mása az.
-          Irina, ez csodálatos. – ámuldozott a lány.
-          Talán azért, mert az igazi szerelmet ábrázolja. De mi lesz, ha Ilián meglátja?
-          Nem fogja. – mondtam, és a képet a kandallóba dobtam, majd meggyújtottam.
-          Kár érte. – szomorkodott Mása.
-          Bármikor festek egy másikat. – vigasztaltam.
-          Megfestene engem is a kisasszony? – kérdezte bátortalanul.
-          Hát persze. Addig is lekötöm a gondolataimat.
-           
Fogtam egy új vásznat, és festeni kezdtem. Mása egy alacsony, fekete hajú lány volt, de mire elkészült a kép, úgy festett, mint egy igazi hercegnő.

-          Ó, köszönöm Irina. Megtarthatom?
-          Ezúttal igen. Nem semmisítem meg.
-          De ha valaki kérdezi, hogy ki festette, el ne áruld, hogy én voltam.
-          Esküszöm kisasszony. – rebegte.

Megfogta a képet, feltekerte, a szoknyája alá rejtette és kisurrant az ajtón.
Nem volt kedvem már festeni, ezért szépen elpakoltam mindent.
Kinyitottam egy szekrénykét, és kivettem egy üveget, amiben emberi vér volt. Töltöttem egy kristálypohárba, és felhajtottam. Nem akartam, hogy a szomjúság elrontsa az estémet.
Kezdett sötétedni. Úgy terveztem, hogy kimegyek Másával a parkba, mint tegnap este, és ő majd figyel, nem jön-e valaki arra.
Mása segített felvenni a legcsinosabb ruhámat, a hajamat kontyba tűzte, úgy hogy pár szál a nyakamra hullott.

-          Gyönyörűen néz ki kisasszony.
-          Köszönöm. Induljunk!

A hallban összefutottam Iliánnal.
-          Hová, hová ilyen csinosan drágaságom? – kérdezte.
-          Sétálok a parkban Másával.
-          Rendben. Én sajnos nem tudok veletek tartani, mert vendégeket várok.
-          Ó, emiatt ne fájjon a fejed. Eddig is megvoltam a társaságod nélkül. 

El tudtam képzelni azokat a vendégeket. Mindenféle vámpír-szajhák voltak azok. De jobb is így, legalább nem jön utánam.

Mikor kiértünk a parkba, nagyot szippantottam a virág-illatú levegőből. Ha verne a szívem, akkor most hangosan dobogna. – gondoltam magamban és elmosolyodtam.
Mása észrevette ezt, és megszólalt: 

-          Nagyon boldognak tűnik. Remélem sikerül a ma estéje.
-          Én is remélem, hogy Valerij tényleg eljön.

Teltek az órák, egyszer csak idegen illatot hozott felém a szél.

-          Itt van.

Felugrottam a padról, ahol eddig ültem, és az omladozó fal felé siettem.
Mása ott maradt a padnál, és őrködött.

-          Irina. – suttogta egy hang.
-          Valerij. – suttogtam én is.

Ekkor kilépett a fák mögül. Én pedig átugrottam a falat, és a karjaiba vetettem magamat.

-          Szerelmem. – szólt. – Annyira hiányoztál.
-          Te is nekem. Azt hittem már nem szeretsz.
-          Én pedig azt hittem, hogy a férjed mellett elfeledkeztél rólam.
-          Gyűlölöm Iliánt, csak Igor miatt mentem hozzá.
-          Tudom szívem. Sajnálom, hogy nem tudtam megakadályozni.
-          Te viszont megismerkedtél egy farkas-lánnyal.
-          Igen. De hidd el, nem történt semmi köztünk. Azt hiszem ez az egész toborzás anyám ötlete volt, hogy eltávolítson minket egymástól.
-          Én is úgy érzem, mert elvitt a kastélyba, és azt mondta, hogy már nem szeretsz.
-          Annyira sajnálom Irina. Többé nem választhat el minket senki sem egymástól.
-          Bárcsak így lenne. – sóhajtottam.

Aztán csak öleltük, csókoltuk egymást ki tudja meddig. Mikor kezdett pirkadni Valerij megcsókolt, és azt mondta, hogy kitalál egy tervet, és megszöktet innen. És nem hagyja, hogy bárki keresztbe tegyen neki, még a saját anyja sem. Szomorúan búcsúztunk el egymástól, de reménykedve, hogy hamarosan valahol messze, örökre együtt lehetünk.




2012. augusztus 14., kedd

13. fejezet: Hazatérés


Egy napon Ilián úgy döntött, hogy ideje visszatérni a kastélyába. Alaposan felkészült az útra. Több vámpírt vitt magával, mint idefelé, nehogy újra megtámadjanak minket.

Igor csak annyit mondott, hogy vigyázzak magamra, és próbáljak meg együtt élni Iliánnal. Na persze. Iliánnal és a nőcskéivel. Pff. Van nekem saját lakosztályom, néha hetekig össze sem futunk. A hazaúton nem történt újabb támadás, épségben hazaértünk.

Egyik éjjel a kastély parkjának egy távoli sarkában ültem egy padon Másával, amikor a parkon kívül felcsillanni láttam egy sárga szempárt.

-          Egy vérfarkas. – súgtam Másának.

Feszülten figyeltünk. Kilépett a holdfénybe. Ezúttal emberi alakban. Borisz volt az, Valerij barátja.

-          Borisz. – kiáltottam halkan, majd odaszaladtam az omladozó kerítéshez.

Mása addig őrt állt.

-          Irina. Jó újra látni. – mosolygott.
-          Hol van Valerij?
-          Otthon. Azért küldött, hogy nézzem meg hogy vagy.
-          Igaz, hogy délen voltatok?
-          Igen. Katerina küldött minket oda.
-          Tudok róla. És igaz, hogy megismert egy vérfarkas-lányt?
-          Igaz.
-          Ó, pedig azt hittem engem szeret. – mondtam szomorúan.
-          Téged szeret. De azt hitte, hogy miután férjhez mentél elfelejtetted őt.
-          Hogy tudnám elfelejteni? Éjjel-nappal csak rá gondolok. Apám kényszerített bele ebbe a házasságba. Gyűlölöm Iliánt.
-          Megismert egy lányt, Zoyát. De mindig rólad beszélt.
-          És mi van a lánnyal?
-          Ő ott maradt délen. Azt mondta, ha Valerij akarja őt, akkor visszamegy hozzá.
-          Mondd meg neki, hogy szeretem. Jöjjön el holnap éjjel.
-          Megmondom. Örülök, hogy láttalak Irina.
-          Én is Borisz. – mondtam mosolyogva.

Hatalmas kő esett le a szívemről. Valerij itt van, és szeret. Holnap újra láthatom. Oly sok hónap telt el, de a szerelmünk töretlen.
Mása várt a padnál.

-          Meséljen kisasszony.
-          Valerij szeret engem.

De ennél többet nem tudott kiszedni belőlem. Mert boldogságomban körbetáncoltam a parkon.
Aztán hirtelen megtorpantam. Csak nehogy valaki észrevegye a hangulatváltozásomat, még gyanút keltenék. Arcomról lehervadt a mosoly, és újra felvettem a szomorú álarcot. Csak a szobámban mertem újra mosolyogni…



2012. augusztus 10., péntek

12. fejezet: Búskomorság


Igor kastélyába mentünk. Elő volt készítve nekem és Másának is egy-egy szoba. Alig vártam, hogy magamra maradjak. Zokogva feküdtem le a szőnyegre, és sírtam órákon keresztül.
Miért tette ezt velem? Azt hitte, hogy már nem szeretem? Ha elveszi azt a lányt, akkor soha többé nem látom. MEG AKAROK HALNI!!!

Már hajnalodott. Kinyitottam az ablakot és a zsalukat, és kiléptem a tetőre. Hamarosan előbukkan a Nap, és vége minden szenvedésnek. Láttam, ahogy elkezdenek a sárga nyalábok előmászni a horizont aljából. 

-          Isten veled Valerij! – kiáltottam.

Ebben a pillanatban egy kéz megragadott, és visszahúzott a szobába. A zsaluk becsukódtak, sötét lett.

-          Irina! Irina!

Valaki szólongatott. Kinyitottam a szememet. Mása állt az ágyamnál.

-          Mit akart tenni kisasszony? Meghalni?
-          Igen Mása. Meg akartam halni.
-          Azért, mert Valerij már nem szereti?
-          Nélküle nem akarok tovább élni.
-          De itt a férje, próbálja meg őt elfogadni.
-          Soha!

Mása ott maradt velem, amíg megnyugodtam. Aztán lementünk a bálterembe, mert Igor beszélni akart velem.

-          Lányom, meséld el, hogy mit tettek veled azok a kutyák.
-          Nem bántottak, csak Katerina Dolohov-val beszélgettem.
-          Nagyon megváltoztál. Szomorú vagy. Mit mondott neked?
-          Azt, hogy Valerij már mást szeret.
-          Látod? Kár volt rá pazarolnod az idődet.
-          Valószínűleg. – sóhajtottam. Nem volt kedvem vitába szállni vele.

Ilián nem törődött a szomorúságommal. Őt csak az érdekelte, hogy részese lett a Kiriyenko-klán vagyonának. Néha a szobájából viháncolást hallottam. Biztos bevitt magához néhány vámpír szolgálólányt, akik elszórakoztatták őt. Igor is tudott róla, de nem tiltotta meg Iliánnak, hogy lányokat vigyen magához.
Engem sem érdekelt különösebben, legalább addig sem velem foglalkozott. 

Hiába teltek el hónapok, nem tudtam elfelejteni Valerijt. És volt egy különös érzésem.
Lehet, hogy Katerina hazudott és Valerij még szeret, csak nem tud értem jönni?
Elhatároztam, hogy amíg az ő szájából nem hallom, hogy nem szeret, addig nem hiszem el.
Máris jobb kedvem lett. Egy kicsit.
A kastély körüli erdőbe elkísérhettem Alviánt, és együtt vadásztunk. Néha az állati vérrel is tudtuk csillapítani a szomjunkat, és nem volt olyan kockázatos. Segített megfeledkezni Valerijről. Csak a vadászatra koncentráltam. Majdnem olyan érzés volt, mint régen, amikor még nem ismertem őt.





2012. augusztus 7., kedd

11. fejezet: Utazás


Teltek a hónapok. Igor berendezkedett az új kastélyában, és azt akarta, hogy látogassuk meg.
Valerij még mindig nem bukkant fel. Kezdtem azt hinni, hogy már elfelejtett.
Mása és én egy hintóba ültünk, míg Ilián és az emberei lóháton kísértek minket.
Egy ideje már zötykölődtünk, amikor füttyentést hallottam, és a hintó megállt.

-          Mi történt? – kérdeztem az ablakon kihajolva Iliántól.
-          Farkas és medve-szagot érzek. – felelte.
-          Biztos erre vadásznak.
-          Nem hiszem, mert errefelé nem laknak emberek.
-          Akkor talán értem jönnek. – gondoltam magamban.
-          Megyünk tovább, mindenki figyeljen! – utasította az embereit Ilián.

Amikor egy völgybe értünk hirtelen morgást és üvöltést hallottam. Vérmedvék és vérfarkasok rohamozták meg a lovasainkat. Mása rettegve ült a hintóban.

-          Ne félj, ez biztosan Valerij lesz. Megtudhatta, hogy ma éjjel erre jövünk. – nyugtattam a lányt.

Csönd lett. Kinyílt az ajtó. De a várakozásommal ellentétben nem Valerij állt ott, hanem egy vérmedve. Megfogta a karom, és kirángatott.

-          Velünk jössz! – parancsolta.
-          Kik vagytok? – kérdeztem. Valerij küldött?

De a harcos nem szólt hozzám. A hintó körül vámpírok hevertek. Iliánt nem láttam.

-          A férjed elmenekült néhány emberével. – mondta a medve, látva, hogy keresem őt.
-          Hol van Valerij? – kérdeztem újra, de választ nem kaptam.

Egy tompa ütést éreztem a tarkómon, és elájultam. Egy szobában ébredtem fel. Kezem, lábam meg volt kötözve. Ekkor valaki belépett az ajtón.

-          Üdvözöllek. Katerina vagyok, Valerij anyja.
-          Hol van ő? – kérdeztem.
-          Nincs itt. Elküldtük délre, hogy még több vérfarkast és vérmedvét toborozzon.
-          De miért?
-          Mert ti vámpírok túlerőben vagytok.
-          És engem miért hoztak ide?
-          Látni akartam azt a vérszívót, aki miatt a fiam teljesen kifordult magából. Ha nem szabadítjuk ki, már halott lenne.
-          Tudom. És nagyon sajnálom. Egyszerűen csak egymásba szerettünk.
-          Hallgass. Remélem délen talál magának egy farkas-lányt, és hamarosan elveszi feleségül. Egyébként is úgy tudom, hogy te férjhez mentél egy vámpírhoz. Eddig tartott a szerelmed a fiam iránt?
-          Nem. Igor kényszerített hozzá Ilián Nikolaiev-hez. Nem érzek iránta mást, csak gyűlöletet.
-          Egy vérfarkas és egy vámpír között akkor sem lehet szerelem, pláne testi kapcsolat.
-          De miért? Mindketten halhatatlanok vagyunk. Mindkét faj emberi vérrel táplálkozik.
-          De ellenségek vagyunk! – mondta dühtől szikrázó szemekkel Katerina.
-          Miért gyűlöljük egymást? Miért nem élünk békében egymás mellett?
-          Ezt tőlem kérdezed? Ti kezdtétek a háborút.
-          Én csak belecsöppentem a vámpírok világába. Valaha ember voltam.
-          Tudom.
-          Akkor miért engem okolsz mindenért?
-          Mert el akarod venni tőlem az egyetlen fiamat.
-          Szeretjük egymást.
-          Ebből elég! – kiáltotta, és kiment a szobából.

Hamarosan egy vérmedve-szolga jelent meg Másával, akit belökött a szobába.

-          Mása. – kiáltottam. – Már azt hittem megöltek.
-          Nem, kisasszony. De kifaggattak.
-          Miről?
-          Magáról és Valerijről.
-          Engem is. Az anyja, Katerina. Szerinted mit fognak velünk tenni?
-          Nem tudom Irina. Bízom benne, hogy elengednek minket.


Már napok óta a Dolohov-klánnál „vendégeskedtünk”, amikor kiabálást hallottunk.
Hamarosan megtudtuk, hogy Ilián és Igor jöttek el értünk. Cserébe hoztak pár vérfarkas és vérmedve foglyot.
Katerina még egyszer bejött a szobámba.

-          A fiam most üzent, hogy megismert valakit, és bár még mindig rád gondol, de tudja, hogy nektek nem lehet közös életetek. Felejtsd el őt, és tedd boldoggá a férjedet.

Sokkolt amit mondott. Valerij megismert valakit? De hát engem szeret. Ezt nem teheti. Teljesen letörve léptem be a terembe, ahol a férjem és az apám vártak. 

-          Irina, mit tettek veled? – kérdezte Igor.
-          Semmit, jól vagyok. – mormoltam.
-          Ne haragudj kedvesem, hogy nem tudtalak megvédeni. – mondta Ilián.

Én csak bólogattam lehajtott fejjel. Hagytam, hogy Ilián ölbe kapjon, és kivigyen a ránk váró hintóba.